Határidő nélkül.

Október, valahol.

Reggel hét körül felébredtem. A testem még emlékszik azokra az időkre, amikor ilyenkor indultam a szaxiba. Pedig a szaxi alapgondolata jó volt, és rengeteget dolgoztunk érte. Tárgyaltunk, szerveztünk, demonstráltunk. Néha hárman álltunk egy tüntetésen, mert a többieknek hideg volt, esett az eső, vagy éppen más dolguk akadt. Otthon aztán persze mindenki fel volt háborodva, hogy nem változik semmi. Tizenév alatt láttam, hogy elég nehéz megmenteni azokat, akik a saját érdekükben sem hajlandók felállni a fotelből.

A szaxi viszont működött tovább. Bár a tömegeket nem sikerült megmozgatni, legalább az intézményes működést egészen elképesztő tökélyre fejlesztettük. Struktúrák, felelősök, határidők, projektek, elszámolások, teljesítési igazolások. Már-már akadémiai szintre emeltük a tevékenységet, és még meglehetősen sok pénz is járt érte. Van ebben némi pikantéria, hiszen nagyrészt éppen az ott megkeresett pénzből finanszírozom a mostani tengerparti életemet. Szóval nem panaszkodom.

Életem során jó néhány hivatal belső működésébe beleláttam. Néha őszintén csodáltam, hogyan lehet egy alapvetően egyszerű tevékenységet reggel nyolctól délután ötig tartó, embert próbáló elfoglaltsággá fejleszteni. Na meg azt is, hogy néhányan mekkora felelősséget, sőt, már-már identitást építenek köré. Aztán ha megszűnik a munkaviszonyuk, vagy nyugdíjba vonulnak, a privát életüket már nem tudják átstrukturálni a megszokott sablon mentén. Pedig otthon is remekül működhetne. Határidők, felelősök, heti beszámoló a saját életükről. DIY.

Egyébként úgy hét-tíz évente ráunok az aktuális életemre, és átrendezem. Másik városrész, lakás, munkahely, emberek, szokások, hajszín. Nem feltétlenül ebben a sorrendben. Ha lehetne, időnként testet is cserélnék. Egyelőre a hajfestéknél tart a technológia. Egy idő után egyszerűen kíváncsi leszek, milyen lenne másképp.

Most október van. Itt még mindig lehet rövid ujjúban csavarogni, a tengerbe bátrabbak még belemennek, szörfdeszkák villannak, a turisták nagy része hazament, hála az égnek. Nincs tömeg, nincs tülekedés, viszont van napsütés, levendulaillat, meg még ki tudja, mi minden, amitől folyton szimatolok, mint egy macska

Zsolt még alszik. Nézem a teraszon a rozmaringot, a kakukkfüvet, a bazsalikomot. Valamiért fontosak nekem ezek az apró, illatos növények. Chili, a chilit ne felejtsem! Megfűszerezik az életemet és az ételünket is. Micsoda szín- és illatorgia.

Később konditerem. Szeretem a súlyok egyszerű világát, a gym légkörét, az ott edző emberek sokszínűségét, segítőkészségét, lazaságát, nevetését. Angolul úgy-ahogy elboldogulok, félszavakból is megértjük egymást.

Aztán elindulok gyalog, Alex O'Rion szól a fülemben, a progresszív zene rétegei lassan összekeverednek a város zajaival. Igen, fülhallgatóval járok sok helyre, ami néhány korombelit zavar. Nálam a zene állapotváltás. Ezért is örültem anno a szaxiban, hogy külön szobám lehetett. Amikor borzasztóan untam egy-egy projektet, bekapcsoltam valami különlegesen építkező progresszív zenét, mondjuk Guy J-t, és átváltottam egy másik üzemmódba. Éreztem, ahogy a Föld forog a lábaim alatt, a zene elrepített egy különleges világba, ahol szivárványokon szárnyaltam. Így máris könnyebben ment a projekt elszámolása.

Majd SUP, tenger. Lehet, nem megyek be, csak nézem a hófehér deszkát, ahogy kacskaringózik a vízen. Lehet, eszem egy tintahalat a közeli halasnál, lehet, csak skiccelek egy rajzot, ahogy Zsolt egyensúlyozik a deszkán.

Délután online kurzusok, egyetemi órák, neurális hálók, rajzok, félbehagyott írások. Egyikből átcsúszom a másikba. Nem tudok és nem is akarok egyetlen érdeklődési körben megállapodni. A világ túlságosan összetett ahhoz, hogy az ember egyetlen szeletét tekintse saját illetékességi területének. Néha bosszant, hogy nem tudok egyszerre három életet élni. Egyet a tudománynak, egyet a művészetnek, egyet pedig a puszta kíváncsiságnak. Mondjuk az sem ártana, ha nemcsak érdekelnének ezek a dolgok, hanem egyenesen értenék is hozzájuk. Bár valószínűleg a harmadik élet mindkettőbe beleavatkozna.

Este Buñuel valamelyik kegyetlenül pontos filmje, vagy Neruda postása angolul. Nem értem minden szavát, a spanyol felirat sem sokat segít, de a hangulata magával ragad. Szeretem azokat az alkotásokat, amelyek után nem lehet egyszerűen felállni és folytatni az életet, mintha semmi sem történt volna. Kicsit elmozdítanak bennem valamit.

Sok barátunk, ismerősünk utazik ide, minden napra jut program, téma, fesztelenség, nevetés. Eszembe jut, mennyire szerettem a korábbi életszakaszaimat is. Pörögtem, meetingeltem, szerveztem, a munkatársaimból barátok lettek. Kedveltem őket, ők is engem. Voltak remek időszakok, eszem ágában sincs megtagadni őket. Több évtizedes munkaviszony után viszont most más érdekel. A saját ötleteim, kíváncsiságom, mindaz, amire korábban kevesebb idő jutott. A másoknak való megfelelés egyébként sem tartozott az erősségeim közé. Most még annyit sem kívánok foglalkozni vele.

Szeretem magam eldönteni, mivel töltöm az időmet. Különösen szeretem, ha senki nem szól bele az életem szervezésébe, és nem magyarázza el, hogy szerinte mikor mit kellene csinálnom.

És van még valami, amit csak mostanában értek igazán. Nem az időm lett több. Ugyanaz a huszonnégy óra áll rendelkezésemre, mint régen. Csak már nem kell belőle annyit mások elképzeléseire költenem. Az ugyanis elég rendesen félre tudott menni, ha nem figyeltem oda. Én meg mindig odafigyeltem. Aztán persze én lettem a fura.

Holnapra nincs tervem. Illetve van vagy hat, de egyik sem kötelező.