Digitális lenyomat egy bosszantóan non-exportable humanről.
MI VAN MOST? ↓
Október, valahol.
Holnapra nincs tervem. Illetve van vagy hat, de egyik sem kötelező.
Most egy hónap a tengernél. Utána máshol folytatjuk.
ELOLVASOM →A RAJZASZTALON
Firkák, tanulmányok, színkísérletek. A lap szélén is történik valami.
BELELAPOZOK A RAJZNAPLÓBA →
Egy albán bunker, egy túlbuzgó MI és egy párna, amelyik nem akar leesni. A marketingosztály egyelőre nem nyilatkozik.
ELOLVASOM ↗Lisszabon. Egy restaurátor, egy különös fal és egy meglehetősen rossz nap.
A Főnök, Gábriel, Lucifer, határidők és egy projekt, amely már az idő feltalálása előtt csúszásban volt.
NEM HIVATALOS IRATTÁR
Rövid szövegek, kinyitható akták. És néhány mondat más tollából, ami itt maradt.
ÁTNÉZEM A CETLIKET →„Ez jött, ami átjött, de az, amelyik nem jött át, az nem jött.”Idegen szerző. Máig emlékezetes. ↗
Ott lakom épp, ahol jól érzem magam.
12 kép · válogatás
1. FEJEZET: A SÓ ÍZE
A lisszaboni hőség súlyos. Nemcsak meleg, hanem olyan, mint egy nedves, sós gyapjútakaró, amit valaki a fejedre húz, miközben a Tejo folyó felől érkező pára lassan elkezdi feloldani a házak falait.
Leonór, akit a környéken mindenki csak Nónak hívott, részben a neve, részben a természetes elutasító készsége miatt, egy ingatag falépcső tetején állt az Alfama negyed egyik omladozó palotájának belső udvarán. Negyvenkét éves volt, és az arcán a barázdák nem az öregedésről meséltek, hanem arról a tizenöt évről, amit lisszaboni falak kaparásával töltött.
A kezében egy restaurátor-spatulát tartott. A fülében nem szólt semmi. Se zene, se podcast, se okosasszisztens. Csak a saját ritmusos légzése és a távolból felszűrődő 28-as villamos fémvázának csikorgása a síneken.
– Nó, az isten szerelmére, igyál már valamit! Megaszalódsz ott fent, mint egy füge! – kiáltott fel lentről Paulo, a segédje, aki éppen egy vödör meszet rángatott a porban. Paulo huszonéves volt, lelkes, és hitt abban, hogy a történelem megmenthető.
Nó nem nézett le. Megvonta a vállát, amitől a sós izzadtság végigcsorgott a gerincén, bele a munkásnadrágja derekába.
– A víz csak víz, nincs íze, nincs zamata, de attól még iszom, ha nem is látod.
Nó megállt egy pillanatra, és elővett a zsebéből egy kis fémdobozt. Nem cigaretta volt benne, és nem is rágógumi. Kinyitotta, és a tűző napon azonnal megcsapta az orrát a saját keverékének illata: sumac és egy kevés, pirított görögszéna. A vöröses por úgy csillogott a fémdobozban, mint a darált rubin.
Belemártotta az ujját, és a nyelvére tette.
A savanykás, földes íz végigfutott rajta. A város hangjai visszahúzódtak, mintha a falak közé szorultak volna, ahonnan egyébként is jöttek. A sirályok rikoltozása tompább lett, a turisták moraja szétesett, jelentéktelen darabokra hullott. A zaj nem szűnt meg, csak elvesztette az élét.
Ebben a sűrűbb, lecsendesedett térben Nó újra érezni kezdte a falat. Nemcsak a követ, hanem a mész alatti rétegek finom ellenállását, azt a rejtett feszültséget, ami minden régi épületben ott marad, mint egy visszatartott mondat.
– Nó, hallasz egyáltalán? – Paulo már a létra aljánál állt. – A tulajdonos kint van a kapuban. Azt kérdezi, találtunk-e már valami értékeset.
Nó lassan lenézett a magasból. A szeme összeszűkült a fűszertől és a fénytől.
– Mondd meg neki, hogy a fal nem automata. Nem dob ki csokit, ha bedobsz egy érmét. Ma csak a salétromot kaparjuk. Holnap… holnap talán meglátjuk, mi van a mész alatt.
Visszafordult a falhoz. A spatula éle megcsillant a napban. Tudta, hogy valami van ott. Nem látta, még nem, de az ujjai már ismerték. Egy apró eltérés a felületben, egy alig észrevehető törés a rétegek ritmusában.
Ma még nem akarta felfedni. Ma még csak ízlelni akarta a csendet.
Lent a kikötőben egy hatalmas luxushajó kürtölt, de Nó számára az már csak egy távoli, elhaló rezgés volt a forró levegőben.
2. FEJEZET: RÉTEGEK ÉS REZONANCIA
Másnap reggel Lisszabon pont olyan volt, amilyennek Nó szerette: éles fények, sós szél, és a város moraja, ami még nem vált zaklatottá. Nó korán érkezett. A rituáléja rövid volt: egy bica a sarki pultnál, amibe rutinos mozdulattal szórta bele a saját chilis-gyömbéres keverékét. Nem várt csodát tőle, csak azt a tiszta, éles fókuszt, amit a koffein önmagában már évek óta nem adott meg neki.
Felszállt az állványra. A mozdulatai gazdaságosak voltak, minden ütés a spatulával pontosan annyi energiát használt fel, amennyi a mészréteg leválasztásához kellett.
– Nó, hoztam a habarcsot, de ha ma is ilyen tempóban haladsz, a tulajdonos a végén szobrot emeltet neked a türelméért – jegyezte meg Paulo lentről, miközben a vödröket csörömpölte.
– Akkor legalább lesz hova piszkítani a galamboknak, Paulo. Hagyd ott a falnál, és ne dumálj, rontod a ritmust – válaszolta Nó anélkül, hogy lepillantott volna.
Elővette a fémdobozt. Most a sumac és a görögszéna mellé nem tett semmi extrát. Csak a tiszta, földes aromára volt szüksége. Ahogy a fűszer a nyelvére ért, a külvilág élei lekerekedtek. A lenti forgalom távoli mormogássá fakult, és Nó végre egy hullámhosszra került a fallal.
A spatula éle egy váratlan ponton nem követ, hanem valami rugalmatlanabb, idegenebb anyagot talált. Nó megállt. Óvatosan tisztította meg a felületet. Egy sötétszürke betonlap volt az, amit valaki egykoron úgy illesztett a tizennyolcadik századi falba, mint egy implantátumot.
Ahogy lesöpörte a port, a betűk lassan olvashatóvá váltak. Nem volt bennük semmi misztikus, csak a nyers, fekete festék, ami túlélte a mész fogságát.
A csendet nem lehet importálni.
Nó nem esett extázisba, és nem is ijedt meg. Csak nézte a mondatot. Volt benne valami végtelenül józan és ironikus. Pontosan az, amit ő is gondolt, miközben a város a legújabb zajszűrős kütyüket próbálta rásózni az emberekre.
– Na, tessék. Valaki már előttem is utálta a reklámokat – suttogta, és egy halvány, elégedett félmosoly jelent meg az arcán.
Alul, a betűk kanyarulatában ott voltak a számok. Aprók, karcoltak, mintha egy körző hegyével vésték volna be őket: 38.7075° N, 9.1364° W.
– Nó, mi van ott, megint salétrom? – Paulo már félúton volt a létrán.
Nó egyetlen mozdulattal a felirat elé lógatta a szürke munkásrongyát. Nem akarta megosztani. Ez az ő lelete volt, az ő privát frekvenciája.
– Semmi, Paulo. Csak egy elrontott javítás a múlt századból. Menj, igyál egy kávét, én is tartok egy szünetet. Dolgom van a városban.
– Most? De még csak tíz óra…
– Paulo, ne legyél a naptáram. Ott a habarcs, gyakorolj. Délután visszajövök.
Nó összeszedte a táskáját. Nem rohant, de a léptei céltudatosak voltak. Tudta, hogy a koordináták a Cais do Sodré egyik olyan szegletébe mutatnak, amit a legtöbb ember csak egy koszos raktárnegyednek lát. Neki viszont most ez volt a legérdekesebb pont a térképen.
Ahogy kilépett az utcára, a napsütés telibe kapta az arcát. Nó megigazította a napszemüvegét, és elindult lefelé a dombon. Nem kergetett álmokat, csak egy címet. De ez a cím most valahogy jobban ízlett neki, mint bármilyen azulejo-restaurálás.
3. A VÁLASZFAL
A folyó felől jövő szélben döglött hal és rothadó hínár szaga keveredik a raktárakból szivárgó olajjal. Ez a valóság, fűszerezés nélkül. Nó a zsebébe süllyeszti a kezét, ujjai végigfutnak a tégely szélén, de nem nyitja ki. Most a fülére és a szemére van szüksége, nem a múlt visszhangjaira.
A koordináták egy szürke tömbhöz vezetik, a modern irodák és a rohadó dokkok határvidékére. Az épületen nincs felirat, se cégér. A vakolat nagy táblákban hámlik le róla, mint a leégett bőr, alatta sötétvörös téglák merednek elő. Naponta ezrek mennek el mellette anélkül, hogy egyszer is fókuszálnának. A láthatatlanság legbiztosabb formája a tökéletes unalom.
Nó nem siet. Körbejárja a blokkot, figyeli a teherautók rakodását, számolja a rozsdás csöveket. A főbejáratot lánc és korrodált lakat őrzi, de az oldalsó rámpa mellett az egyik ablakkeret ferdén áll.
Amikor átmászik a résen, a benti levegő hűvöse és állottsága arcul csapja. De ez nem az a megszokott elhagyatott raktár. Nincs por. Legalábbis ott nem. Az egyik falrész, pontosan ott, ahol a beszűrődő fény éri, feltűnően tiszta. Mintha valaki rendszeresen lemosná, vagy mintha a kosz egyszerűen félne megtapadni rajta.
Nó közelebb lép, és ekkor érzi meg a zavart. Ez nem az ő csendje. Ez nem a fűszer nyugalma, hanem egy mesterséges, feszült mozdulatlanság. A terem sarkában egy régi, tölcséres gramofon áll egy poros ládán. A tű a lemezen pihen, a szerkezet nem forog. Mégis, ahogy elhalad mellette, a fém tölcsérből statikus zizegés árad, mintha a gép épp csak az imént hallgatott volna el.
A tiszta falrészen nincs írás. Nincsenek nevek, sem évszámok. Csak egyetlen, mélyen a téglába karcolt mondat, ami frissnek tűnik. A kézírás nem Nóé. A betűk dőlése határozott, majdnem erőszakos:
Azt hitted, te kérdezel.
Nó megáll a fal előtt. A mondat nem magyarázat, hanem tükör. Eddig ő volt az, aki vallatta a tereket, aki kiolvasta a múltat a repedésekből. Most először érzi a tarkóján azt a jeges fuvallatot, ami akkor támad, ha a megfigyelőt is megfigyelik.
Előveszi a tégelyt. A hüvelykujja a kupak szélére tapad. Egyetlen mozdulat lenne behívni a ködöt, felerősíteni a raktár emlékezetét és megtudni, ki állt itt előtte. De a keze megáll. A habozás keserű íz a szájában. Nem a csendtől fél. Attól fél, amit hallani fog: ez már nem a múlt, ez egy válasz, ami közvetlenül neki szól.
Visszateszi a tégelyt. Ma nem akarja hallani a falakat. Ma elég, ha tudja: már nem egyedül jár bennük.
Release Notes: A Föld v1.0
A Vezetőség
• A Főnök (ROOT): Ő a cég alapítója, a Főadmin. Nem beszél sokat, de ha megszólal, abból hegységek lesznek. Öreg motoros, kockás ingben jár, és az az elve, hogy jó az úgy, majd a júzer megszokja. Nem gonosz, csak nincs ideje a lelkizésre. Ha valami elromlik, nem javítja meg, inkább ráüt a monitor tetejére.
• Gábriel, a Project Manager (PM): Ő a Főnök jobbkeze. Nála van a határidőnapló. Nem ért a kódoláshoz, de imád prezentációkat tartani. Ő az, aki később trombitával rohangál, ha ég a ház, és ő felügyeli, hogy a hét napos határidőt pontról pontra betartsák.
A Kreatívok és Melósok
• Lucifer, a Vezető Dizájner: A csapat zsenije, de borzasztó a személyisége. Mindent túlkomplikált. Ő akart sárkányokat, meg háromdimenziós, neonfényű pókokat a rendszerbe. Amikor a Főnök közölte vele, hogy a büdzsé miatt csak sima kutyák meg legyek lesznek, Lucifer megsértődött, kiborította a kávét a billentyűzetre, és azzal a felkiáltással, hogy akkor csináljátok magatoknak ezt a giccses sárgolyót, átment a konkurenciához egy saját (alagsori) projektet indítani.
• Jézi, a Tesztelő (Aki később mindent elvitt a hátán): A Főnök fia, aki gyakorlatra jött a céghez. Ő volt az egyetlen, aki sajnálta a leendő felhasználókat. Mindig szólt, ha valami fájt, vagy ha logikátlan volt a rendszer. Később, amikor a projekt már futott, ő ment le személyesen a júzerek közé, mint egy beépített álruhás főnök, hogy elmagyarázza a használati utasítást, de a népek nem szeretik, ha valaki okosabb náluk, úgyhogy inkább feljelentették a helyi menedzsmentnél.
1. évad, 1. rész
Mielőtt bármi létezett volna
Mielőtt megszületett volna az idő, a tér, a csillagok vagy akár az első szerencsétlen amőba, már működött az iroda.
Nem volt címe, mert még nem léteztek utcák. Nem volt ablaka sem, mert nem volt mire kinézni. Az egyik sarokban állt egy kávéfőző, amely a fizika törvényeit megelőzve már ekkor is rosszul működött, és amelynek eredetét később senki sem tudta megmagyarázni.
A hosszú tárgyalóasztal körül négyen ültek.
A projektet hivatalosan Teremtésnek hívták, de a belső levelezésben mindenki csak Nagy Melónak nevezte.
A csapat vezetője a Főnök volt.
Senki sem tudta pontosan, mióta dolgozik a cégnél, mert a szolgálati ideje néhány apró technikai problémát vetett fel az idő fogalmával kapcsolatban. Nem beszélt sokat, és láthatóan nem különösebben érdekelte, hogy a többiek értik-e a terveit. Az volt a munkamódszere, hogy néhány szűkszavú mondatban meghatározta az alapelveket, aztán mindenki oldja meg, ahogy tudja.
A tapasztaltabb kollégák szerint a világ összes későbbi problémája visszavezethető volt arra, hogy a Főnök rendszeresen összekeverte az elegáns megoldást a gyors megoldással.
A jobbján ült Gábriel, a projektmenedzser.
Ő volt az egyetlen ember az univerzumban, aki képes volt határidőnaplót vezetni még az idő feltalálása előtt.
Nem értett a fizikához, a kémiához vagy a biológiához, viszont rendkívül komolyan vette az Excel-táblákat. Olyan ember volt, aki egy szupernóva-robbanás közepén is azt kérdezte volna, hogy erről készült-e jegyzőkönyv.
A harmadik széken Lucifer ült.
Hivatalosan vezető dizájner volt, gyakorlatilag pedig a projekt legtehetségesebb és legelviselhetetlenebb munkatársa.
Minden értekezleten új ötletekkel állt elő. Nem egyszerű állatokban gondolkodott. Ő hatszárnyú ragadozókat akart, fluoreszkáló tengereket, lebegő kontinenseket és olyan növényeket, amelyek sértődötten arrébb sétálnak, ha valaki túl sokáig nézi őket.
A probléma az volt, hogy minden ötlete körülbelül hatszor annyiba került, mint amennyi a teljes költségvetés volt.
A negyedik széken Jézi ült, aki hivatalosan gyakornoknak számított.
Ő volt az egyetlen, aki időnként felvetette, hogy talán érdemes lenne a majdani felhasználók szemszögéből is megvizsgálni a rendszert.
A többiek ezt kedves, de kissé naiv szokásának tartották.
Egy hétfő reggeli értekezleten például azt kérdezte:
– Biztos szükség lesz hibajelzésekre?
A tárgyalóban néhány másodpercnyi csend következett.
– Miféle hibajelzésekre? – kérdezte a Főnök.
– Arra az esetre, ha valami rosszul működik.
– Rosszul működik?
– Mondjuk, ha egy felhasználó belelép valamibe, ami veszélyes. Vagy megeszik valamit, amit nem kellett volna. Vagy eltörik rajta valami.
– Akkor tudnia kell róla.
– Igen, de muszáj ennyire kellemetlenül tudnia róla?
A Főnök elgondolkodott.
– Mit javasolsz?
– Nem tudom. Egy udvarias értesítést.
– Egy mit?
– Valami felugró ablakot.
– Jézi, fiam... ha egy felhasználó véletlenül leharapja a saját nyelvét, nem fog felugró ablakokat olvasgatni.
– Leharapja a saját nyelvét?
– Ez most csak egy példa.
– Elég nyugtalanító példa.
A Főnök fogott egy jegyzettömböt, és felírt rá valamit.
HIBAJELZŐ RENDSZER
– Jó. Kapnak egy automatikus figyelmeztető modult.
– Milyen lesz?
– Erős.
– Mennyire erős?
– Olyan erős, hogy azonnal abbahagyják, amit éppen csinálnak.
– Ez nem hangzik túl barátságosan.
– Nem barátot tervezünk, hanem biztonsági rendszert.
A jegyzőkönyv szerint a kérdés ezzel lezárult.
A projekt azonban nem haladt zökkenőmentesen.
Lucifer egyre gyakrabban panaszkodott arra, hogy a vezetőségnek nincs művészi érzéke. Szerinte az egész világ túlságosan egyszerűre sikerült. A kutyák unalmasak voltak, a fák ismétlődtek, a gravitáció pedig szerinte kifejezetten fantáziátlan megoldásnak számított.
Az utolsó vita akkor robbant ki, amikor előállt egy harminckét oldalas prezentációval egy önvilágító, háromfejű, mérgező sárkányfajról.
A Főnök végignézte az anyagot.
– Mennyi lenne a fejlesztési költség?
– Jelentős.
– És mi a funkciója?
– Rendkívül látványos.
– Értem.
A prezentáció itt véget is ért.
Lucifer még aznap délután megsértődött, kiborította a kávéját egy billentyűzetre, közölte, hogy ilyen körülmények között lehetetlen alkotni, majd távozott a cégtől.
Később saját projektet indított egy alagsori részlegen.
A vezetőség hivatalosan soha nem kommentálta az ügyet, de a belső dokumentumokban ettől kezdve minden gyanús hibajelenség mellé automatikusan odaírták:
Valószínűleg Lucifer megint csinál valamit.
A megüresedett szék napokig üresen maradt.
Aztán egy hétfő reggelen a Főnök belépett a tárgyalóba, letette a bögréjét az asztalra, és közölte:
– Kezdhetjük.
– Mivel? – kérdezte Gábriel.
A Főnök az előtte fekvő tervrajzra mutatott.
– Az univerzummal.
A többiek lenéztek.
A tervlap teljesen üres volt.
– Főnök... ezen nincs semmi.
– Tudom.
– Akkor hol a terv?
– Most fogjuk kitalálni.
Gábriel ekkor először érezte úgy, hogy ez a projekt hosszú távon még okozhat némi problémát.
1. ÉVAD, 2. RÉSZ: A nagy irodai trükk
A nulladik napon a Főnök felkapcsolta a villanyt, amit a marketingosztály később Fény néven vezetett be a köztudatba, hétfő reggelre azonban kiderült, hogy a projekt nincs éppen prezentálható állapotban. Az egész mindenség egyetlen hatalmas, sötét, vizes masszaként terült szét minden irányban, mintha valaki egy rosszul sikerült főzeléket öntött volna bele a semmibe, majd megfeledkezett volna róla.
Gábriel, a projektmenedzser már reggel nyolckor az asztalt verte. Nem azért, mert értette volna a helyzet műszaki részleteit, hanem mert a projektmenedzserek ősidők óta abból élnek, hogy akkor is pánikba esnek, amikor még senki más nem lát okot rá.
– Srácok, péntek este release, szombaton átadás. Mit akarunk ebből bemutatni?
Mit akarunk ebből bemutatni? Nem látni a padlót!
Márpedig a prezentáció első diáján szerepel egy padló.
– Kész a prezentáció? – kérdezte Jézi.
– Tegnap befejeztem.
– Tegnap még nem is volt tegnap.
– A határidők nem várnak senkire.
A Főnök egy darabig nézte a kavargó katyvaszt, megvakarta a szakállát, ivott egy kortyot a bögréjéből, majd olyan nyugalommal válaszolt, amelyet csak azok engedhetnek meg maguknak, akiknek a neve szerepel a cég alapító okiratán.
– Nyugi. Csinálunk egy alsó meg egy felső polcot.
A többiek ennél valamivel összetettebb megoldásra számítottak, de a Főnök már mozdult is. Fogta a nagy masszát, és egyszerűen kettéosztotta. A könnyebb, tisztább részt felküldte a felső rendszerbe, amelyet később égboltnak neveztek el, és kijelentette, hogy ott lesz a helye minden olyan dolognak, amit senki sem tud rendesen megfogni vagy megmagyarázni. A nehezebb, nedvesebb részt lent hagyta, ebből lett a tenger.
Hogy a két rendszer véletlenül se folyjon újra egymásba, közéjük húzott egy hatalmas elválasztó réteget. A legtöbb ember ezt ma egyszerűen kék égként ismeri, de a fejlesztési dokumentációban valójában egy gyorsan összedobott biztonsági megoldásként szerepel. A földi iroda fölé szerelt védőüvegként funkcionált, nehogy a felső szintek teljes tartalma egy rosszul sikerült mozdulattal rászakadjon az alsó környezetre.
A projekt ezzel már kezdett vállalható formát ölteni, amikor Jézi, a tesztelő odagurult a monitorhoz, és feltett egy olyan kérdést, amely később meglepően sok fejfájást okozott.
– Apa, ha egyszer lesznek felhasználók, és felnéznek az égre, látni fogják a végtelent?
– Miért látnák?
– Mert ott lesz.
– Ki mondta?
Jézi néhány másodpercig hallgatott.
– Hát... nem ott lesz?
– Fiam, minden projekt véges költségvetéssel készül.
Gábriel lassan letette a tollát.
– Tehát a világ nem végtelen?
– Dehogynem. A felhasználó számára teljesen végtelen lesz.
– És a valóságban?
A Főnök elmosolyodott.
– A valóságban ugyanazt csináljuk, amit a színházak. Kiteszünk hátulra egy szép sötét hátteret, szórunk rá néhány milliárd fénylő pöttyöt, és mindenki boldog lesz.
– És ha egyszer építenek egy távcsövet? – kérdezte Gábriel.
– Akkor a rendszer érzékeli, hogy odanéznek, és gyorsan odarak valami látványosat. Egy ködöt, egy galaxist, egy spirálkaros izét. Mire odaér a fény, már kész is lesz.
– Ez egy kicsit csalásnak hangzik.
– Nem csalás. Optimalizáció.
– Ugyanaz.
– Nem ugyanaz. A csalásból fegyelmi lesz, az optimalizációért prémium jár.
A vita végül lezárult, ahogy minden hasonló vita lezárul, amikor ugyanannál az embernél van a költségvetés és a végső döntési jogkör.
Késő délután Jézi újabb problémával jelentkezett. A fizikai motort tesztelte, és láthatóan nem tetszett neki, amit látott.
– Apa, mi lesz, ha valami túl gyorsan kezd mozogni?
– Milyen gyorsan?
– Nagyon gyorsan.
– Mennyire nagyon?
– Annyira, hogy szétessen tőle az egész rendszer.
A Főnök erre már hajlandó volt odafigyelni. Néhány percig nézte a számokat, firkált valamit egy papírra, majd húzott egy határozott vonalat.
– Na. Ennél gyorsabban semmi sem mehet.
– Miért pont ennél?
– Mert efölött kezd gyanús lenni.
– Ezt kiszámoltad?
– Nem.
– Akkor honnan tudod?
– Onnan, hogy én írom a szabályokat.
Így került be a rendszerbe a fénysebesség, amelyet a későbbi korok tudósai mély filozófiai jelentőséggel ruháztak fel, miközben valahol a teremtés archívumában az eredeti megjegyzés valószínűleg mindössze ennyiből állt:
Felső korlát beállítva. Ennél gyorsabban ne engedjünk semmit, mert múltkor füstölt a szerver.
Mire este lett, Gábriel elégedetten pipálgatta a feladatlistát. A massza szétválasztva, az égbolt felszerelve, a sebességkorlát működött, és semmi sem lángolt látványosan.
– Na, mondta a Főnök, miközben kikapcsolta a monitort, kedden jön a neheze.
– Mi lehet ennél nehezebb?
– Fel kell tölteni a szárazföldet mindenféle növénnyel.
– Az nem hangzik olyan bonyolultnak.
1. ÉVAD, 3. RÉSZ
A másolás-beillesztés trükk
A harmadik nap reggelére a projekt kezdett egyre kevésbé hasonlítani egy kozmikus baleset helyszínére, és egyre inkább valami olyasmire, amit jóindulattal akár bolygónak is lehetett nevezni. A víz már nem lepte el az egész rendszert, a szárazföld több helyen kibukkant, az ég nem szakadt le, és az előző napi sebességkorlátozás óta a fizikai motor sem próbálta felgyújtani önmagát.
Gábriel ennek ellenére továbbra sem volt nyugodt.
A monitor előtt állva a kontinenseket figyelte, amelyek ugyan szépen formálódtak, de továbbra is üresek voltak.
– Főnök, ez így még mindig nem az igazi. Rendben, van föld, de mire jó egy bolygó, amin semmi sincs? Olyan, mintha valaki felépített volna egy lakóparkot, aztán elfelejtette volna beköltöztetni a lakókat.
A Főnök egyetértően bólintott.
– Igazad van. Kell valami, ami kitölti az üres helyeket.
– Miféle valami?
– Zöld.
Jézi erre gyanakodva nézett fel a monitorról.
– Ugye nem Lucifer terveiből válogatsz?
A Főnök sértett arccal legyintett.
– Nem vagyok én őrült.
Ez természetesen nem volt teljesen megnyugtató válasz.
Lucifer ugyanis még távozása előtt több ezer oldalnyi tervrajzot hagyott hátra. Ezek között szerepeltek éneklő kristályfák, lebegő erdők, önmagukat költöztető bokrok és olyan növények, amelyek sértődötten összecsomagolták volna a gyökereiket, ha valaki túl sokáig bámulja őket.
A Főnök ezeket mind áthelyezte egy Később talán nevű mappába, amely a céges kultúrában nagyjából ugyanazt jelentette, mint a végleges törlés.
– Én egyszerűbb megoldásban gondolkodom – magyarázta. – Nincs időm minden egyes levelet külön megtervezni. Ha most elkezdek kézzel rajzolgatni milliárdnyi növényt, még karácsonykor is itt fogunk ülni.
– Akkor mit csinálsz?
– Amit minden rendes fejlesztő.
Lusta leszek.
Azzal elővett egy papírt, és néhány sorban megfogalmazta az egész növényvilág működési elvét.
A szabály egyszerű volt. A növény növekedjen. Hozzon magot. A magból nőjön új növény. Az új növény pedig ismételje meg ugyanezt.
A Főnök elégedetten nézte a művét.
– Ennyi.
– Ez minden?
– Persze. Ha jól írod meg a szabályt, a rendszer elvégzi helyetted a munkát.
– Ez nem túl elegáns.
– A működő rendszerek fele abból áll, hogy valaki lusta volt.
Jézi néhány másodpercig figyelte a terveket.
– Rendben, de miből fognak élni ezek a növények?
A Főnök a mennyezet felé mutatott.
– Látod azt a nagy világító izét?
– A napot?
– Egyelőre még nincs neve, de igen, arra gondolok. A levelek kapnak egy kis modult, ami összeszedi a fényt és energiává alakítja.
– Ingyen energia?
– A kedvenc energiafajtám.
A rendszer néhány perccel később elindult.
A kopár felszínen először csak apró zöld foltok jelentek meg, majd bokrok, füvek és fák kezdtek kinőni a semmiből. Mire délután lett, a bolygó már egészen másképp nézett ki. A kontinensek zöld ruhát kaptak, az erdők terjeszkedni kezdtek, és a rendszer energiafelhasználása a vártnál jóval alacsonyabb maradt.
Gábriel elégedetten figyelte a grafikonokat.
– Ez meglepően hatékony.
– Mondtam.
– Egyszer kell megcsinálni, aztán önmagát másolja.
– Ez a civilizációk alapja.
– Miféle civilizációk?
– Hagyjuk. Spoiler lenne.
A beszélgetést végül Jézi szakította félbe.
A monitor egyik sarkában ugyanis észrevett valamit.
Egy apró, piros pont világított egy bokor ágán.
– Apa, ez micsoda?
A Főnök odapillantott.
– Ja, az.
– Az mi?
– Egy teszt.
– Milyen teszt?
– Kíváncsi voltam, mi történik, ha valami egyszerre vonzó és fájdalmas.
– Miért lennél erre kíváncsi?
– Tudomány.
– Ez nem tudomány.
– Jó, akkor szórakozás.
A piros termés békésen lógott tovább az ágon.
– Mit csinál?
– Ha valaki megeszi, csíp.
– Miért?
– Mert vicces.
– Ez nem indok.
– Nekem az.
Jézi néhány másodpercig hallgatott.
– Tehát létrehoztál egy növényt, amelyik fájdalmat okoz annak, aki megeszi.
– Így tanulnak.
– Mit?
– Hogy legközelebb óvatosabban egyenek.
– Vagy hogy ne bízzanak benned.
– Az is hasznos képesség.
A vita itt még folytatódhatott volna, de ekkor halk csipogás hallatszott a vezérlőpult egyik sarkából.
A monitoron egy apró pont jelent meg.
Aztán kettő.
Néhány másodperccel később négy.
Majd nyolc.
A számok egyre gyorsabban növekedtek.
Gábriel közelebb hajolt.
– Mi ez?
A Főnök elsőre nem tulajdonított neki nagy jelentőséget.
– Semmi különös.
– Ez nem tűnik semminek.
– Csak egy kis kísérlet.
– Miféle kísérlet?
A Főnök néhány pillanatig hallgatott.
– Létrehoztam valamit, ami képes önmagát másolni.
– A növényeket?
– Nem.
– Akkor mit?
– Az életet.
A tárgyalóban csend lett.
A kis pontok közben tovább szaporodtak.
Tizenhat.
Harminckettő.
Hatvannégy.
A grafikon meredeken emelkedni kezdett.
– És mikor áll meg? – kérdezte végül Gábriel.
A Főnök hosszasan nézte a monitort.
– Őszintén?
– Igen.
– Nem terveztem, hogy megálljon.
Valahol nagyon messze, az egyik sekély tengerben ekkor éppen megszületett az első olyan élőlény, amelynek már saját elképzelései voltak arról, hogyan szeretne kinézni a következő generáció.
A problémát egyelőre még senki sem vette komolyan.
Pedig néhány milliárd évvel később ugyanez a funkció fogja feltalálni a politikát, a közösségi médiát és a parkolási bírságot.
1. ÉVAD, 4. RÉSZ
Az elszabadult funkciók
A negyedik nap reggelén a projekt látszólag kifogástalanul működött. A szárazföld a helyén volt, a növényzet önfenntartó módon terjeszkedett, az energiaellátás stabilnak bizonyult, és az előző napi önmásoló életforma sem gyújtotta fel a bolygót. A vezetőség ezt óvatos optimizmussal fogadta, mert a teremtési projekt során már többször bebizonyosodott, hogy a jelenleg nem ég semmi nem ugyanaz, mint a minden rendben van.
A probléma ezúttal abból adódott, hogy az élet túlságosan komolyan vette a feladatát.
A Főnök eredetileg egy egyszerű rendszert szeretett volna. Néhány alapvető élőlényt, amelyek esznek, szaporodnak, és lehetőleg nem generálnak napi háromszáz hibajegyet. Az élet azonban már az első éjszaka alatt elkezdte átírni a saját forráskódját.
Reggelre ugyanabból az eredeti mintából számtalan változat jelent meg. Némelyik nagyobb lett, mások gyorsabbak, egyesek különös kinövéseket növesztettek, néhány példány pedig olyan tulajdonságokat mutatott, amelyek semmilyen tervrajzon nem szerepeltek. A rendszer lényegében engedély nélkül fejlesztette önmagát.
Gábriel erre a jelenségre először az enyhén aggasztó címkét ragasztotta, dél körül azonban kénytelen volt átírni potenciálisan katasztrofális kategóriára.
Az egyik élőlény ugyanis váratlanul szemet növesztett.
A vezetőség percekig vizsgálta az esetet, majd arra jutott, hogy senki sem emlékszik olyan megbeszélésre, ahol ezt jóváhagyták volna.
A helyzetet tovább rontotta, hogy röviddel később megjelent az első ragadozó is.
A rendszer logikája valahol útközben arra a következtetésre jutott, hogy egyszerűbb megenni egy másik élőlényt, mint növényeket keresgélni egész nap. A megoldás ugyan etikai kérdéseket vetett fel, de energiahatékonyság szempontjából meglepően sikeresnek bizonyult, ezért az evolúció azonnal bevezette széles körű alkalmazásra.
Délutánra a bolygó már tele volt olyan teremtményekkel, amelyeket senki sem tervezett meg tudatosan. Voltak pikkelyesek, szőrösek, tollasak, páncélosak és olyanok is, amelyekre még a fejlesztők sem találtak elfogadható magyarázatot.
Különösen zavarba ejtőnek bizonyult egy állat, amely úgy nézett ki, mintha egy kacsa, egy vidra és egy céges félreértés közös projektje lett volna.
A rendszer adatbázisa szerint létezett.
A tervek szerint nem kellett volna.
A Főnök végül a majd meglátjuk státuszt adta neki, ami a teremtés történetében már több alkalommal bizonyult végzetes döntésnek.
A nap végére az élet gyakorlatilag önálló részleggé vált. Már nem utasításokat hajtott végre, hanem ötletelt. Új megoldásokat próbált ki, elvetette a rosszakat, megtartotta a működőket, és közben olyan tempóban gyártotta a frissítéseket, hogy a vezetőség egyre kevésbé értette, mi történik odalent.
Amikor este a monitorokon megjelent az első jelentés egy különösen fejlett idegrendszerről, a Főnök hosszasan nézte az adatokat, majd csak annyit jegyzett fel a napi jelentés végére:
Az élet kezd túl önálló lenni. Megfontolandó, hogy legközelebb ne adjunk kreativitást a rendszernek.
1. ÉVAD, 5. RÉSZ
A világítási osztály utólagos bevonása
Az ötödik nap reggelén Gábriel szokatlanul jókedvűen érkezett az irodába. A projekt végre kezdett összeállni. A szárazföld a helyén volt, a tengerek nem folytak ki a rendszerből, a növényzet önfenntartó üzemmódban működött, és az előző napi életmodul sem okozott azonnali katasztrófát.
A nyugalom nagyjából húsz percig tartott.
Ekkor Jézi, aki az elmúlt napokban egyre gyakrabban olvasgatta a dokumentációt, felnézett a monitorról, és feltett egy kérdést, amelyre addig valamiért senki sem gondolt.
– Apa, egy dolgot nem értek.
– Ez nem újdonság.
– Három napja világos van.
– Igen.
– De mi világít?
A teremben csend lett.
Gábriel lassan letette a bögréjét.
A Főnök a monitorra nézett.
A monitor visszanézett.
Végül megvakarta a szakállát.
– Jogos.
A projekt történetében ez volt az első alkalom, hogy valaki észrevette: a rendszer három napja tökéletesen működik anélkül, hogy bárki megtervezte volna a tényleges fényforrást.
A fejlesztési naplóban ez később apró dokumentációs hiányosságként szerepelt.
A valóságban senki sem tudta, honnan jött a fény.
Egyszerűen volt.
A Főnök végül úgy döntött, hogy nem érdemes tovább firtatni a kérdést.
A világítás működött.
A működő dolgokat pedig tapasztalt rendszergazdák nem piszkálják.
– Jó. Akkor csináljunk hozzá valami hardvert.
Így kezdődött a Nap-projekt.
Az eredeti tervek meglehetősen szerények voltak. A Főnök mindössze egy stabil energiaforrást szeretett volna, amely nappal világít, meleget ad, és nem robban fel túl gyakran.
A prototípus azonban véletlenül valamivel nagyobbra sikerült.
– Nem túl nagy ez? – kérdezte Gábriel, amikor meglátta.
– De.
– Akkor miért nem csökkented?
– Mert már fut.
Ez a mondat később az univerzum számos problémájának alapelve lett.
A Nap végül maradt.
A rendszer stabilnak bizonyult, ezért a vezetőség úgy tett, mintha eredetileg is így tervezték volna.
A Hold létrehozása ennél jóval egyszerűbben zajlott.
Miután elkészült a Nap, valaki felvetette, hogy az éjszakák túl sötétek.
A Főnök erre fogott egy kisebb objektumot, felrakta a megfelelő pályára, és kijelentette, hogy mostantól az fog világítani.
– De hát nem világít – jegyezte meg Jézi.
– Nem baj.
– Akkor mit csinál?
– Visszaveri a fényt.
– Ez egy kicsit olyan, mintha nem lenne saját ötlete.
– A legtöbb vezető pozíció pontosan így működik.
A Hold így véglegesítésre került.
A csillagokkal már jóval kevésbé foglalkoztak.
Késő délutánra Gábriel újra elővette a határidőnaplóját, és jelezte, hogy az égbolt bizonyos részei továbbra is túlságosan üresnek tűnnek.
A Főnök erre fogott egy marék fényes objektumot, szétszórta őket a háttérben, majd lezártnak tekintette a kérdést.
– Nem kellene pontos rendszer szerint elhelyezni őket? – kérdezte Jézi.
– Miért?
– Hogy legyen valami logika.
– Lesz.
– Milyen?
– Majd kitalálnak rá valamit.
Néhány ezer évvel később az emberiség pontosan ezt tette az asztrológiával.
A nap végére az égbolt elkészült, a világítás működött, az idő múlását pedig végre lehetett valamihez igazítani.
Gábriel elégedetten írta be a napi jelentésbe, hogy a projekt immár professzionális megjelenésű.
A Főnök azonban még sokáig nézte a monitort.
Valami nyugtalanította.
Odalent, az egyik sekély tengerben ugyanis az előző nap létrehozott életmodul továbbra is gyanús sebességgel másolta önmagát.
A jelentések szerint már új funkciókat fejlesztett.
Önállóan.
Engedély nélkül.
A Főnök végül sóhajtott, és a napi jelentés végére csak egyetlen mondatot írt:
A világítás elkészült. Az élet továbbra is azt csinál, amit akar.
I. évad 6. rész
A hatodik nap délutánjára a projekt hivatalosan elkészült, legalábbis Gábriel szerint. A projektmenedzsment szabályai ugyanis egyértelműen kimondták, hogy a rendszer akkor tekinthető késznek, amikor a prezentáció megvan. Hogy maga a cucc működik-e, az már egy másik osztály gondja.
A bolygó forgott, a Nap világított, a Hold meg szépen visszaverte mások munkáját. Minden a tervek szerint haladt, vagy legalábbis elég messziről annak tűnt.
Gábriel éppen a zárójelentést írta, amikor a Főnök váratlanul megszólalt:
– Kell egy helyi rendszergazda.
A tárgyalóban csend lett.
– Minek? – kérdezte Jézi.
– Mert az élet kezd túl bonyolult lenni.
– Mennyire?
– Ma reggel találtam egy élőlényt, ami úgy döntött, hogy szárnyakat növeszt.
– Az még nem olyan vészes.
– Előtte hal volt.
– Ja.
– Na ugye.
A Főnök az egyik monitorra mutatott.
– Kell valaki, aki lent figyel.
– Akkor csináljunk egyet – javasolta Gábriel.
– Nincs rá keret.
– Hogyhogy nincs?
– Elköltöttük.
– Mire?
A Főnök a Nap felé intett. Gábriel néhány másodpercig hallgatott, aztán bólintott. Jogos. A Nap-projekt valóban jelentősen túllépte a költségvetést, egyes számítások szerint nagyjából egymilliószorosan. A pénzügyi osztály, ha már létezett volna, egyszerre kapott volna szívrohamot és mondott volna fel.
– Akkor mit csinálunk? – kérdezte Jézi.
– Delegálunk.
– Kit?
– Egy ismerőst.
A tárgyalóban ismét csend lett.
– Van ismerősöd? – kérdezte Gábriel gyanakodva.
– Pár. Régebb óta, mint az idő.
A Főnök előhúzott egy régi aktát a Intergalaktikus Istenség- és Univerzumfejlesztő Akadémia (IIUA) Istenképző szak öregdiákjai közül. Gábriel hitetlenkedve nézte.
– Te iskolába jártál?
– Rövid ideig. Állandóan kijavítottam a tanárokat, nem értékelték.
Végül megállt egy névnél.
– Megvan. Ádám.
– Mit tud?
– Nem sokat.
– Akkor miért ő?
– Mert ráér és a volt osztálytársam fia.
Ez a válasz senkit sem nyugtatott meg.
– Nem kellene inkább valami szakember? – vetette fel Jézi.
– Nincs szakember. Most találtuk fel az embereket.
A Főnök megnyomott néhány gombot, és a rendszer villant egyet. Pár másodperccel később megjelent egy új felhasználó: Ádám csatlakozott a projekthez.
– Ez gyors volt – jegyezte meg Gábriel.
– home office-ban van.
A képernyőn azonnal jött az üzenet: Szia. Mit kell csinálni?
– Na, ez biztató, – morogta Jézi.
A Főnök gépelni kezdett: Figyeld a rendszert. Ne törj össze semmit. Ne nyúlj olyan dolgokhoz, amiket nem értesz.
A válasz nem sokat váratott magára: Miből fogom tudni, hogy mit nem értek?
A tárgyalóban senki sem szólt. Végül Gábriel törte meg a csendet:
– Szerintem ebből még lesz valami.
– Jó vagy rossz értelemben? – kérdezte Jézi.
– Fogalmam sincs.
A Főnök közben már létrehozta Ádám hozzáférését, felhasználónév, jelszó, minimális adminjog. A rendszer azonnal figyelmeztetést dobott fel: Biztosan szeretné engedélyezni a kíváncsiság modult?
– Azt hagyjuk ki, javasolta Jézi.
– Nem lehet, – felelte a Főnök, függőség az egész személyiséggel.
Így aztán az IGEN gombra kattintott.
Valahol odalent, a bolygó egyik kellemesen zöld részén Ádám ekkor kinyitotta a szemét. Körülnézett, meglátta az eget, a fákat, a folyókat, a madarakat. Aztán feltette az első kérdését:
Miért?
A rendszer naplója szerint ez volt az első emberi gondolat. A vezetőség szerint pedig az első komoly figyelmeztető jel.
1. ÉVAD, 7. RÉSZ
A hetedik nap
A hetedik nap reggelére a projekt hivatalosan pihenő üzemmódba kapcsolt. Gábriel szerint ez volt az egyetlen logikus lépés, hiszen a prezentáció elkészült, a zárójelentés megvolt, és a rendszer, legalábbis a távolból, nem égett. A Főnök úgy döntött, hogy ezúttal nem vitatkozik a PM-mel, inkább kiadta a jelszót: csapatépítő wellness nap. Még Lucifert is meghívták, részben békülésképpen, részben mert senki sem akart kockáztatni, hogy a volt dizájner a konkurenciánál pont ezen a napon találjon ki valami különösen bosszantó új feature-t.
A helyszín egy kellemes, ködbe burkolózó hegyoldal volt, ahol a Főnök valami oknál fogva egy szaunát és egy masszázsszolgáltatást materializált egy pillanat alatt. Senki sem kérdezett rá a költségekre. Már mindenki megtanulta, hogy vannak kérdések, amiket jobb békén hagyni.
Lucifer pontban tízre érkezett, fekete köpenyben, napszemüvegben, és egy olyan arckifejezéssel, mintha csak szívességből jött volna.
– Szóval mégis hívtatok – mondta, miközben leült egy nyugágyra és elvett egy smoothie-t, amit senki sem emlékezett, hogy ki rendelt.
– Gondoltuk, jó lenne, ha legalább a záróbulin nem csinálsz semmi hülyeséget, – felelte a Főnök, és átnyújtott neki egy sört.
– Én? Soha. Csak egy apró sárkány-iterációt akartam még beadni, de látom, maradtatok a kutyáknál és a galamboknál. Nagyon… praktikus.
Jézi a szauna mellett ült és próbált nem nevetni. Gábriel pedig végre letette a határidőnaplót, ami az elmúlt hat napban szinte hozzánőtt a kezéhez.
– Tudjátok, ez az egész meglepően jól sikerült – mondta. Mármint a prezentáció. A rendszer… hát, az majd kiderül.
– A felhasználók majd megszokják, legyintett a Főnök, mint mindig.
Dél körül már mindenki lazított. Lucifer éppen azt ecsetelte, hogy a bolygó dizájnja szerinte még mindig túl konzervatív, de azért elismerte, hogy a Nap elég menő lett, legalább van stílusérzéked, öreg. A Főnök csak morgott valamit arról, hogy a költségvetés miatt inkább a minimalizmust választotta, mire mindenki nevetett, mert tudták, hogy ez nagyjából akkora hazugság, mint az egész Nap-projekt.
Jézi egyszer csak feltette a kérdést, ami már egy ideje foglalkoztatta:
– És most mi lesz?
– Pihenünk, mondta a Főnök.
– Nem, komolyan. Az emberekkel. Ádámmal. Meg azzal, ami utána jön.
A Főnök egy pillanatig hallgatott, aztán vállat vont.
– Delegáltunk. Figyelni fog. Remélhetőleg.
– És ha nem?
– Akkor lesz nyolcadik nap. Vagy support ticketek. Vagy mindkettő.
Lucifer felnevetett, és felemelte a poharát.
– Az első support ticketet már most lefoglalom. Valami olyasmi lesz, hogy Miért van az, hogy a kíváncsiság modult nem lehet kikapcsolni? – tette hozzá Gábriel.
A nap hátralévő része békésen telt. Senki sem beszélt bugokról, senki sem nyitott új issue-t, és még a rendszer is mintha egy kicsit csendesebb lett volna odalent. Ádám valahol a kertben éppen azt próbálta kitalálni, hogy a fák miért nem válaszolnak a kérdéseire, de ez már egy másik történet.
Este, amikor mindenki hazaindult, a Főnök még egyszer visszanézett a monitorra. A bolygó ott forgott nyugodtan, zölden, kékesen, tele apró, zajos élőlényekkel, akik most kezdtek rájönni, hogy ez az egész nem csak egy tesztkörnyezet.
– Na, mondta halkan, jól van az úgy. Majd megszokják.
Ezzel a hetedik nap hivatalosan is lezárult. A projekt pihent. Legalábbis egyelőre.
1. ÉVAD, 8. RÉSZ – A v1.1-es javítócsomag (Az Éva-projekt)
A nyolcadik nap reggelén a Nagy Meló hivatalosan support-fázisba lépett. Gábriel már reggel nyolckor trombitált, a kávéfőző továbbra is szart produkált, a Főnök pedig a szokásos módon bámulta a monitort, mintha az magától megjavulna.
A gond Ádámmal volt. A helyi rendszergazda, akit home office-ba delegáltak, totálisan rákattant a kíváncsiság modulra. Support ticketek záporoztak: miért zöld a fű, miért nem dumálnak vissza a fák, miért sír, ha megnyomja a csilipaprikát. A legfrissebb high-priority jegyben pedig csak annyi állt: Unatkozom. Mi a funkcióm?
A Főnök sóhajtott, ivott egy kortyot, és kimondta az ítéletet:
– Túl sok szabadideje van. Ha egy admin unatkozik, előbb-utóbb elkezd turkálni a kódba.
Gábriel azonnal előkapta a költségvetés-excelt.
– Nincs keret új entitásra.
– Nem nulláról csináljuk – legyintett a Főnök. – Lusta megoldás. Kimásoljuk Ádám kódjából az oldalbordát, rádobunk pár módosítást, és kész.
Jézi gyanakodva nézett fel.
– Apa, legutóbb az életmodul másolásánál is elszabadult a rendszer...
– Ez most v1.1 lesz. Javítócsomag. Marketingnév: Evolúciós Virtuális Asszisztens. Rövidítve Éva. Optimalizálja a Kertet, javítja a felhasználói élményt, és főleg lefoglalja Ádámot.
A Főnök gyorsan dolgozott. Kimásolta a szükséges sorokat, felturbózta a verbális sávszélességet, finomhangolta az intuíciót, és nyomott egy ENTER-t. Tesztelni már nem volt idő.
A rendszer villant egyet. Odalent, a kertben Ádám éppen egy bottal bökdöste a békát, amikor betöltődött a frissítés. Megjelent Éva.
Éva körülnézett, felmérte a káoszt, majd Ádámra pillantott, aki még mindig a botot szorongatta.
– Komolyan ebben a rendetlenségben akarsz élni? És mi a franc az a béka a kezedben?
A tárgyalóban csend lett. Gábriel lassan törölte Ádám nevét a support-listáról.
– Na látod – mondta a Főnök elégedetten. – Most már legalább egymást nyaggatják.
Jézi csak bámulta a monitort, ahol Éva már a kert átrendezését tervezte, Ádám pedig próbálta magyarázni, hogy a csilipaprika csak egy poén volt.
– Szerintem ez a javítócsomag egy kicsit... túl ambiciózus lett – jegyezte meg halkan.
A Főnök vállat vont.
– Jó az úgy. Legalább nem unatkoznak.
Ekkor a monitor sarkában felvillant egy neonfényű, titkosított ablak az alagsorból. Lucifer gratulált:
Öreg, szép munka. Különösen az alma nevű rejtett fájl tetszik a gyökérben. Remélem, a júzerek nem találják meg ;)
A Főnök csak mordult egyet, és becsukta az ablakot.
Az Elízium Sáv éjszakái
1. rész
AUREXION PRIME pontosan tizenkilenc óra nulla nullakor zárta le a munkaállomását.
A monitoron a Föld tovább forgott. Odalent éppen három vallásháborút, két gazdasági válságot és egy macskás videóplatformot futtattak párhuzamosan. Auri úgy döntött, mára ennyi elég volt.
Otthona az Elízium Sáv egyik legnagyobb birtokán állt. Kívülről visszafogott elegancia, belülről viszont ordított róla, hogy a tulajdonosa több univerzumot dobott össze, mint amennyit a legtöbb lény egyáltalán el tud képzelni.
Auri ledobta a kockás inget. Húsz perccel később egy teljesen más figura nézett vissza rá a tükörből. Androméda-ködbeli szabóság, sötétkék öltöny, tökéletesen simuló zakó. Hátrasimította hosszú haját, megigazította az ezüst mandzsettagombot.
Orion, a háromfejű törpesárkánygyík az ajtóból figyelte az eseményt.
A bal fej ásított.
A középső felhorkant.
A jobb fej egyenesen kiröhögte.
– Köszönöm a konstruktív kritikát – – morogta Auri.
Ekkor szólalt meg a kapucsengő. A kamera Lucius-t mutatta: tetőtől talpig fekete, VANE Quantum napszemüveg, olyan összhatás, mintha az éjszaka maga döntött volna üzleti karriert.
Auri ajtót nyitott. Lucius végigmérte, és felvonta a szemöldökét.
– Mi történt? Elvesztettél egy fogadást?
– Ma este kaszinóba megyünk.
– Tudom. Én hívtalak.
– Akkor mi a baj?
Lucius levette a napszemüveget.
– Semmi. Csak ritkán látlak úgy öltözni, mint aki tényleg birtokol egy galaxist.
– Mert általában úgy öltözöm, mint egy nyugdíjas asztalos. Ezt akartad mondani?
– Pontosan.
– Kösz.
Lucius elvigyorodott, abban a veszélyes stílusban, ami általában univerzális katasztrófákat szokott megelőzni.
– Az én kocsimmal megyünk?
Auri halkan sóhajtott.
– Éreztem, hogy ez egy hosszú este lesz.
Az Elízium Grand Casino fényei már több fényévről látszottak.
Az Elízium Sáv éjszakái
2. rész – A rulett és a kis univerzális malőr
Az Elízium Grand Casino főterme úgy ragyogott, mintha valaki direkt a Föld v1.0-s verziójából lopta volna a csillagokat és rájuk nyomta volna a luxus szűrőt. Lucius szokás szerint a legmagasabb asztalhoz vezette Aurit, de már az első tíz percben látszott, hogy ma valami nem stimmel.
Auri unatkozott. Komolyan, mélyen unatkozott.
– Ez a rulett olyan, mint a Föld v0.8-as verziója – morogta, miközben a golyó lustán pörgött. – Túlságosan kiszámítható. Elegem van a biztonságos játékokból.
Lucius felvonta a szemöldökét.
– Öreg, te szoktál mindig nyafogni, hogy ne nyúljunk a termeléshez élesben.
Auri elvigyorodott. Abban a veszélyes, mindjárt csinálok valami hülyeséget stílusban.
– Ma nem. Ma szabadságon vagyok.
Előhúzott egy tiltott quantum-modulátort a zakója belső zsebéből – pontosan ugyanolyat, amilyet Lucius szokott használni a rosszkedvű napokon.
– Cross-link a Föld teremtési motorjához. A rulettgolyó mozgása befolyásolja a lentiek véletlen eseményeit. Vagy fordítva. Mindegy.
Lucius majdnem félrenyelte az italát.
– Te most szórakozol velem? Általában én szoktam ezt a szart javasolni, te meg a ne basszuk el a büdzsét szöveget nyomod.
– Mondtam már, hogy ma szórakozunk – mondta Auri, és már rákötötte a modult az asztalra. –
A golyó pörögni kezdett.
És ekkor természetesen elszabadult a pokol.
Az első jel a krupié arca volt, aki elsápadt.
– Uraim… a golyó… nem akar megállni.
Auri telefonja őrjöngeni kezdett. Üzenetek záporoztak:
Gábriel: MiT CSINÁLTOK??? Most az egész bolygón egyszerre nyert mindenki a lottón, és valahol Európában hirtelen mindenki tökéletesen beszéli a szanszkritot!
Jézi: Apa, a piroson állt meg a golyó és most éppen mannát esik az égből. Csokinyúl formában. Komolyan. Anya már küldi az idézést.
Lucius csak bámult, aztán kitört belőle a röhögés.
– Basszus, Auri. Te most komolyan furább vagy, mint én valaha. Én csak egy kis fűszert akartam, te meg egyenesen feltörted a fizika törvényeit.
Auri elégedetten hátradőlt, miközben a kaszinó lámpái vörösre váltottak és a központi riasztás bemondta:
Figyelem. Kritikus véletlen-esemény túlterhelés. A szabad akarat modul 94%-on. A fizika törvényei kollektív felmondólevelet nyújtottak be.
– Látod? – vigyorgott Auri. – Még a fizika is unatkozott. Jólesik néha rosszfiúnak lenni.
Lucius a fejét rázta, de láthatóan élvezte.
– Rendben, te nyertél. De ha Justitia holnap reggel beront az irodába egy 800 oldalas perrel, akkor te magyarázod meg neki, hogy ez csak kreatív optimalizáció volt.
Auri végül egy laza mozdulattal lerántotta a kapcsolatot. A rulettgolyó megállt. Fekete 13.
A kaszinóban tapsvihar, a Földön pedig valószínűleg tömeges spirituális krízis és másnaposság.
Lucius odahajolt.
– Na és most? Vissza a felelősségteljes Főnök szerepbe?
Auri intett a pincérnek egy dupla adagért, és kajánul elmosolyodott.
– Holnap. Ma este még sok dolgunk van, kacsintott Auri.
3. rész – A sarki fény koktél és az intergalaktikus beach club
Az Elízium Sáv déli részén a homok nem fehér volt, hanem finomra őrölt, halványrózsaszín holdpor, ami sötétedés után lágyan foszforeszkált a lábak alatt. A tenger hullámai neonkék fénnyel nyalták a partot, Lucius legnagyobb örömére, aki addig hisztizett, amíg Auri bele nem kódolta ezt a dizájn-elemet a helyi alrendszerbe.
A part legexkluzívabb helye, a Quantum Beach Club előtt nem állt sor. Ide nem lehetett jegyet venni, a belépőt egy egyedi genetikai kulcs jelentette, amit csak a legfelsőbb körök birtokoltak.
Auri egy lenvászon ingben és rövidnadrágban ült a bárpultnál, a lábát a langyos, világító vízbe lógatva. Orion, a háromfejű törpesárkánygyík a pult tetején feküdt, és a bal fejével éppen egy koktélbogyót próbált levadászni a pohárból.
– Na, ez már döfi – mondta Lucius, miközben beesett a mellette lévő bambuszfotelbe. Tetőtől talpig fehér tengerparti cuccban volt, de a fekete Quantum napszemüvegét természetesen éjszaka is fent hagyotta. – Sehol egy support ticket, sehol egy elégedetlen júzer. Csak a tiszta, szűretlen luxus. Mit iszunk?
– Valami olyat, ami nem borítja fel a gravitációs állandót a környéken – morogta Auri, de azért intett a pultosnak.
Ekkor egy ismerős alak bukkant fel a pálmafák közül. Gábriel volt az. Hivatalos, élére vasalt fürdőgatyában, a kezében pedig – a galaxis legnagyobb döbbenetére – ott volt egy vízálló, átlátszó tableten az Excel-táblázat.
– Ne már, Gábriel... – sóhajtott fel Auri. – A strandra is elhoztad a büdzsét?
– Ez nem a büdzsé – igazította meg a szemüvegét Gábriel, miközben leült a pult mellé a homokba. – Ez a csapatépítő ütemterv. Ha nem optimalizáljuk a pihenőidőt, a harmadik negyedévre teljesen szétesik a kreatív energia. Húsz perc múlva kezdődik a kollektív naplementenézés, utána pedig jön a strandröplabda.
Lucius majdnem beleköpött a koktéljába. – Röplabda? Gábriel, ha te megpróbálsz leütni egy labdát, abból minimum egy lokális fekete lyuk keletkezik. Ráadásul Jézi hol van?
– Ott – mutatott Gábriel a sekély víz felé.
Jézi egy hatalmas, felfújható, giccses rózsaszín flamingón feküdt a vízen, a kezében egy sörrel, és láthatóan magasról tett az összes ütemtervre.
– Srácok! – kiáltott ki nekik a vízből. – A víz hőmérséklete tökéletes, bár szerintem a sűrűségmodulon még lehetne finomítani, kicsit túl könnyen süllyed a flamingó! Anya üzeni, hogy a grillhúsok mindjárt készek!
Auri elmosolyodott, és hátradőlt a bárpultnak támaszkodva. Nem volt könyv, nem voltak kritikusok, nem volt feszengés. Csak a tenger morajlása, a jéghideg italok, meg a csapat, amivel az egészet elkezdte.
– Tudod mit, Lucius? – mondta Auri, miközben felemelte a poharát. – Lehet, hogy a Föld v1.1-en még van mit kalapálni, de ez a klub eléggé jól sikerült.
Lucius koccintott vele, a szemüvege mögött huncut fénnyel. – Mondtam én, Öreg. A neonfényű óceán mindent feldob. Na, menjünk, mielőtt Gábriel tényleg felállítja a röplabdahálót.
3.
A Quantum Beach Club nem zárt be előző este, ez volt az első apró, nyugtalanító furcsaság, bár az elején senki sem próbált gyanakodni. A nap menetrend szerint felkelt ugyan, de a zene pontosan ugyanott folytatódott, ahol éjfél körül elakadt, csak a basszus lett valahogy természetellenesen nehéz és tompa, mintha a hangrendszer sem aludt volna rá semmit. A pult mögött a mixer mechanikus mozdulatokkal mosta el ugyanazokat a poharakat, amiket a záróra után már régen el kellett volna pakolnia.
Auri vette észre először, hogy valami elromlott. Nem a kupit szúrta ki, hanem azt, hogy a rendetlenség képtelen volt továbbfejlődni. Mintha az éjszaka nem múlt volna el, csupán kifogytak volna belőle az új, lehetséges események. Lucius a napágy szélén ülve, mereven bámulta a vizet. Ez nem ismétlés, mondta, miközben lejjebb tolta a napszemüvegét, ez beragadás.
Gábriel eközben már a vízálló tabletjét nyomkodta, de a kijelző makacsul megtagadta a normális működést. A rendszer egyáltalán nem mutatott dátumot, a villogó kurzor mellett mindössze egyetlen szikár sor futott, folyamat aktív. Jézi a pult felé fordult, kezében a sörével. Valaki nem engedte el az estét, jegyezte meg halkan.
Ekkor lépett ki a pálmák közül a Főnök. Ugyanaz a lenvászon ing volt rajta, mint tegnap, és pontosan ugyanazzal a magabiztos lendülettel érkezett, mintha a világ nem döntött volna úgy az elmúlt órában, hogy bojkottálja a holnapot. Na, nézett körbe elégedetten, ma is ugyanitt. Ez így korrekt, minek változtatni egy jó dolgon.
A többiek nem válaszoltak rögtön. A háttérben a zene erre a mondatra egy árnyalatnyit hangosabb lett, mintha a klub maga reagált volna a főnöki jóváhagyásra. A Főnök leült, intett a pultosnak, majd lazán hátradőlt. Folytassuk ott, ahol abbahagytuk. Nincs abbahagyva, mondta Auri, és a hangja szokatlanul hűvösen derengett a neonfényben. A Főnök csak legyintett. Ugyan már, srácok. Nyár van. Az ember nem áll le nyáron.
És abban a pillanatban valami végleg elcsúszott. Nem látványos robbanással történt, inkább csak finom, alattomos torzulással, a nap pozíciója nem haladt tovább az égbolton, hanem elkezdett furcsa, bizonytalan köröket leírni ugyanabban a koordinátában. A tenger sem változott meg, de a hullámai képtelenek voltak közelebb jutni a parthoz, egy láthatatlan fal előtt omlottak össze újra és újra.
Lucius lassan felállt a napágyról. Ha ez egy tudatos döntés a menedzsment részéről, akkor valaki nagyon rosszul méri a következményeket. Ez nem döntés, szólt közbe Gábriel a táblázat fölül, inkább egy automatikus engedély, amit valaki a lustasága miatt túl sokszor hagyott jóvá.
A Főnököt látszólag hidegen hagyta a technikai pánik, már a következő kört rendelte a bárpultnál. Ez a hely amúgy fejlődhetne. Mondjuk maradhatna mindig pontosan ilyen. Az állandóság nem szolgáltatás, fordult felé Auri. A Főnök felnevetett. Dehogynem. Csak még nincs jól árazva.
A háttérben a neonfények már nem villogtak. Inkább csak bizonytalanul, rezegve tartották magukat a rózsaszín holdpor felett, és valahol a rendszer legmélyén, ahová már a fejlesztők sem néztek be évek óta, egy egyszerű státusz végleg átállt, időfolyam nem szinkronizált.
A parton mindenki ugyanott állt, de már egyáltalán nem volt biztos, hogy haladnak-e bármilyen jövő felé. A beach club nyitva maradt, de a világítási osztály hibakódjai között már nem volt garancia arra, hogy ez a helyszín még ugyanabba a napba tartozik.
Ott lakom épp, ahol jól érzem magam.
Most egy hónap a tengernél. Utána máshol folytatjuk.