LIMA TRACE / ÍRÁSOK / KÉSZ

Pixel és homok

Avagy a valóság próbaverziója

Inka harminchat éves volt, közgazdász végzettséggel, diszkalkúliával és egy meglehetősen drága Leicával. A három dolog közül az utóbbi okozta a legkevesebb problémát, bár a bankkártyakivonatát nézve ebben sem lehetett egészen biztos.

A fotózásból élt, többnyire jól. Szerette a pontosan körülhatárolt feladatokat, a jó fényeket és azokat az embereket, akik fizettek, majd békén hagyták dolgozni. Amikor egy ismeretlen megbízó szokatlanul magas összeget ajánlott néhány elhagyatott épület és tengerparti szikla lefényképezéséért az Albán Riviérán, Inka nem sokat kérdezett. Az összeget háromszor ellenőrizte, egyszer számológéppel, egyszer Aurával, végül a bankjánál. A számokkal való viszonya sosem volt felhőtlen, de a sok nullát még ő is felismerte.

Aura volt a mesterséges intelligencia asszisztense, akit a telefonján, a laptopján és a fülhallgatóján keresztül is elért. A nő szerint kissé túlbuzgó volt, Aura szerint pedig Inka életvezetése számos optimalizálási lehetőséget kínált. Ebben alapvetően egyetértettek, csak a következtetéseik különböztek.

A reptérről egy öreg Mercedes vitte a szállására. A sofőr úgy vette a kanyarokat a tengerparti szerpentinen, mintha a járművet már régen leírta volna a biztosító. Inka az ablakon át nézte a vakítóan kék tengert, a domboldalakat és a mindenfelé elszórt betonbunkereket, amelyek annak idején egy egészen másfajta vendégforgalomra készültek.

– Emelkedik a pulzusod – közölte Aura a fülében.

– Észrevettem. Szerintem a sofőr is, csak leszarja.

A bérelt lakás egy új építésű ház felső szintjén volt, hatalmas ablakokkal, fehér falakkal és annyi természetes fénnyel, amennyit egy fényképész kizárólag ellenségeinek kívánna. A redőny természetesen nem működött. Inka megpróbált dolgozni az asztalnál, az ágyon, majd a fürdőszobában, de a laptop kijelzőjén mindenütt ugyanazt látta: a saját bosszús arcát.

Végül felfedezett egy mély gardróbszekrényt, ahová nem jutott be a nap. Behúzta a laptopot, néhány párnát, egy üveg vizet, és berendezkedett.

– A környezeti adatok szerint egy szekrényben tartózkodsz – jegyezte meg Aura.

– Ezért szeretlek. Semmi nem kerüli el a figyelmedet.

A következő napokban Inka bejárta a partot. Bunkereket fényképezett, köveket, repedéseket, a beton mellett makacsul növő virágokat. Délben kalamárit evett egy tengerparti kifőzdében, este pedig egy helyi kocsmában ismerkedett meg a rakival. Az italnak olyan íze volt, mintha valaki egy gyümölcsöskertben felgyújtott volna egy gyógyszertárat. A második pohár után már sokkal barátságosabbnak találta, a harmadik után pedig egyenesen kulturális élménynek.

Hazatérve ismét bemászott a gardróbba, hogy átnézze a felvételeit.

Az egyik képen, egy bazaltszikla repedésében furcsa kék derengést vett észre. Először becsillanásnak gondolta, de a következő fotón is ott volt, kissé arrébb. A harmadikon egy virág szirma körül jelent meg. Inka ellenőrizte az objektívet, a szenzort, a nyers fájlokat, és mire végzett, már olyan ideges volt, hogy Aura jobbnak látta figyelmeztetni az alkoholfogyasztás lehetséges következményeire.

– Köszönöm, doktornő. Esetleg megnéznéd a képet is?

Aura elemezte a felvételeket, majd közölte, hogy a jelenségnek több lehetséges optikai magyarázata van. Inka szerint ez nagyjából annyit jelentett, hogy fogalma sincs.

A vita akkor fajult el, amikor Aura pihenést javasolt, Inka pedig dühében a falhoz vágta a kispárnáját.

Legalábbis ez volt a szándéka.

A párna félúton megállt.

Nem esett le, nem csapódott a falnak, egyszerűen ott maradt a levegőben, mintha valaki láthatatlan polcra tette volna. Inka néhány másodpercig nézte, aztán a fülhallgatójához nyúlt.

– Aura, ezt most te is látod?

– Igen.

– És?

– Egy párna lebeg a szobában.

– Baszki, ezt magamtól is megállapítottam.

Inka közelebb lépett. Mire megérintette volna, a párna leesett a padlóra. Másnap reggel már maga sem volt biztos benne, hogy valóban megtörtént az egész. A raki, a hőség és a többórás retusálás nem számítottak ideális kutatási körülményeknek. Aura azonban továbbra is állította, hogy a jelenséget rögzítette.

A felvételt persze nem tudta előkeresni. A rendszer éppen akkor végzett valamilyen automatikus tárhely-optimalizálást.

Inka egy ideig válogatott kifejezésekkel illette az optimalizálást, majd belépett egy régi, zárt fotós fórumra, ahol különös fényjelenségekről szoktak beszámolni. A legtöbb bejegyzés használhatatlan volt. Szellemek, idegen civilizációk, titkos katonai kísérletek és egy férfi, aki szerint a Hold belül üreges, kívül pedig részben sajt.

Aztán talált egy izlandi felvételt. Bazaltszikla, keskeny repedés, halvány kék fény. Pontosan az a szín, amelyet Albániában látott.

A képet egy echo void 7 nevű felhasználó töltötte fel. Inka írt neki, és néhány perc múlva már egy titkosított beszélgetésben találta magát. Echo szerint hasonló felvételek érkeztek Chiléből is, az Atacama-sivatag környékéről. Küldött egy nyers fájlt, és megkérte, hasonlítsa össze a két képet.

Inka összehasonlította. A fény valóban hasonló volt, bár ebből egyelőre semmiféle világméretű összeesküvés nem következett. Közölte is Echóval, aki erre azt válaszolta, hogy a jelenség terjed, és jobb lenne, ha egyelőre nem beszélne róla nyilvánosan.

Inka ezt különösen szórakoztatónak találta. Az interneten valaki végre talált egy furcsa kék foltot, és máris titoktartást követelt.

Másnap reggel üzenetet kapott a megbízóitól. Töltse fel az összes nyers fájlt, és további utasításig ne készítsen új felvételeket. A pihenőidejét természetesen élvezze.

– Milyen figyelmesek – mondta Inka. – Már csak azt nem értem, miért fizetnek ennyit azért, hogy ne dolgozzak.

Úgy döntött, szabadnapot tart. Aurát a töltőn hagyta, a Leicát bezárta a szekrénybe, és lement a partra. Egy darabig úszott, majd kifeküdt a meleg kövekre, és elolvasta Léna barátnője üzenetét, amelyben a nő érdeklődött, él-e még, illetve szükség esetén mennyi váltságdíjat kellene összegyűjteni érte.

Viggo, a volt barátja is írt. A szokásos nosztalgikus üzenet volt, közös emlékekkel, hideg északi tengerekkel és azzal az ügyesen odacsúsztatott megjegyzéssel, hogy Inka hiányzik neki.

Inka röviden válaszolt, majd kikapcsolta a telefont. Viggóval már eleget foglalkozott ahhoz, hogy legalább egy albán tengerparti délutánt ne áldozzon rá.

Ekkor vette észre a rákot.

Apró, jelentéktelen jószág volt, egy lapos kő alatt kapirgált. Inka először csak azért figyelte, mert az állat rendkívül komolyan vette a homok átrendezését. Aztán a bal ollója körül megjelent egy vékony, kékes fényudvar.

Inka felült.

A rák néhány másodpercig világított, majd behúzódott a kő alá. Mire Inka elővette a telefonját, már semmi nem látszott. Lefényképezte a követ, a homokot, a repedést, sőt még egy másik rákot is, amelynek láthatóan semmiféle természetfeletti ambíciója nem volt.

A képeken semmi különös nem jelent meg.

Egy idős férfi haladt el mellette, megállt a kőnél, arrébb rúgta, majd szó nélkül továbbment. Inka nézte egy darabig. Szerette volna megkérdezni, látott-e valamit, de nem beszélt albánul, és azt sem tudta, hogyan lehetne elmutogatni egy világító rákot anélkül, hogy a környéken bolondnak néznék.

Este feltöltötte a képeit a megadott szerverre. Másnap megérkezett az értesítés: a megbízás véget ért, a díjazást átutalták.

Inka ellenőrizte a számláját. A pénz ott volt, hiánytalanul. Azt nem tudta, mit kezdjen azzal, hogy az elmúlt napokban valaki nagyon sokat fizetett neki néhány bunkerért, egy világító rákért és egy olyan párnáért, amelynek nyilvánvalóan saját elképzelései voltak a gravitációról.

Végül hazarepült Stockholmba.

A lakása pontosan olyan volt, ahogy otthagyta. Tiszta, rendezett, és annyira skandináv, hogy egy színes párnahuzat már komoly lakberendezési lázadásnak számított volna. Az Albániából hozott rakisüveget betette a konyhaszekrénybe, aztán megpróbálta elfelejteni az egész utazást.

Sara, a barátnője másnap meglepetésbulit szervezett neki. Inka ugyan nem rajongott a meglepetésekért, de a társaságot szerette, és néhány pohár után már azt is elviselte, hogy mindenki egyszerre beszél. A barátai távozása után gyorsan lefeküdt, reggel pedig nekilátott eltakarítani a nappaliban maradt romokat.

Éppen egy poharat tett vissza a szekrénybe, amikor észrevette, hogy a rakisüveg mögött kék fény dereng.

Becsukta az ajtót, majd kinyitotta.

A fény ott volt.

Kivette az üveget, letette az asztalra, és megvizsgálta. Nem látott rajta semmi különöset, leszámítva azt, hogy a benne maradt kevés pálinka időnként halványan világított. Ez önmagában is elég rossz hír volt egy olyan ital esetében, amelyet eredetileg emberi fogyasztásra szántak.

– Aura, szeretnék egy értelmes magyarázatot.

Aura hosszabb elemzésbe kezdett az érzékelésről, a vizuális feldolgozásról és az agy előrejelző működéséről. Inka körülbelül két percig hallgatta, aztán közölte, hogy az előadás érdekes, de továbbra is világít a pálinka.

– Elképzelhető, hogy a jelenség összefügg a megbízóid tevékenységével – mondta végül Aura.

– Na, ezt hívják haladásnak. Még öt perc, és megállapítod, hogy Albánia Európában van.

Inka újra megnyitotta az Echo nevű felhasználóval folytatott beszélgetést, de nem kapott választ. A fiók eltűnt. A megbízói szervere sem volt többé elérhető, a bankszámláján azonban továbbra is ott pihent a tekintélyes összeg.

Aznap este Sara ismét átjött, ezúttal két baráttal és néhány üveg sörrel. A tévé halkan szólt a háttérben, amíg egyszer csak megjelent egy reklám.

Egy makulátlan nappaliban makulátlan fogsorú nő mosolygott a kamerába, kezében egy kékesen derengő kővel. A képernyőn arany betűkkel feltűnt a márkanév: LumiGlow.

A nő elmagyarázta, hogy a cég forradalmian új, algakivonatot tartalmazó fénykibocsátó bevonatokat fejlesztett ki, amelyek segítségével bárki különleges hangulatot teremthet az otthonában. A reklám végén ingyenes próbacsomagot ajánlottak azoknak, akik készek voltak új fényben látni a világot.

Inka egy ideig némán nézte a képernyőt.

Aztán elkezdett nevetni.

Először csak halkan, majd olyan hangosan, hogy Sara letette a sörét. Inka a könnyeit törölgetve próbálta elmagyarázni, hogy napokig bunkereket fényképezett Albániában, titkosított üzeneteket kapott egy ismeretlen felhasználótól, világító rákokat kergetett a parton, miközben az egész mögött valószínűleg egy falfestéket árusító startup állt.

Aura gyorsan utánanézett a LumiGlow-nak. A cég valóban létezett, jelentős befektetéseket kapott, és a termékbevezetést nemzetközi tesztkampány előzte meg. A kék fény az algából kivont anyag sajátossága volt, a reklámfotózáshoz pedig több tengerparti helyszínt is igénybe vettek.

Azt persze továbbra sem lehetett tudni, hogy Inka megbízói valóban a LumiGlow-nak dolgoztak-e. De a nőnek egyelőre ennyi magyarázat bőven elég volt. A világ megint valamivel egyszerűbbnek látszott, és ami még fontosabb, sokkal ostobábbnak.

– Szóval ezért fizettek ennyit – mondta. – Én meg már majdnem újragondoltam a fizikát.

Másnap eladta a Leicáját.

Nem hirtelen felindulásból, legalábbis ezt állította. Egyszerűen elege lett abból, hogy hónapok óta mindent objektíven keresztül néz, majd a felvételeken próbálja megállapítani, mi történt vele valójában. A pénzből befizetett egy karibi utazásra, és vett egy narancssárga macskát, amelyet egy menhelyen talált.

A macska nem világított, nem vibrált, nem rendelkezett mesterséges intelligenciával, és semmiféle érdeklődést nem mutatott az emberi érzékelés működése iránt. Inka ezt kifejezetten megnyugtatónak találta.

Egy héttel később, indulás előtt, elővette az Albániából hazahozott rakisüveget. Ki akarta önteni a maradékot, mert időközben arra jutott, hogy egy világító pálinkát akkor sem feltétlenül érdemes meginni, ha a jelenségre létezik kereskedelmi magyarázat.

A konyhapulton ott feküdt a régi fülhallgatója. Aura éppen a repülőjegy adatait ellenőrizte, amikor Inka megkérdezte:

– Egyébként a párnára találtál valamit?

– Milyen párnára?

Inka megállt az üveggel a kezében.

– Arra, amelyik Albániában megállt a levegőben. Te is láttad.

Aura néhány másodpercig hallgatott.

– Nincs ilyen esemény a rendelkezésemre álló naplófájlokban.

– Persze. Az optimalizálás.

– A rendszer működésében nem találok rendellenességet.

Inka letette az üveget. Egy darabig nézte a fülhallgatót, aztán vállat vont, és folytatta a pakolást. Nem akart megint órákat eltölteni egy olyan jelenséggel, amelyről még azt sem tudta bizonyítani, hogy megtörtént.

A macska közben felugrott a konyhapultra, és érdeklődve megszagolta a rakisüveget. Inka levette onnan, becsukta a szekrényajtót, majd kiment a hálószobába a bőröndjéért.

Amikor visszatért, a macska a konyha közepén ült, és egy pontot figyelt a fal előtt.

A kispárna ott lebegett, körülbelül fél méterrel a padló fölött.

Inka becsukta a szemét, elszámolt háromig, majd újra kinyitotta.

A párna a földön hevert. A macska ásított, és elindult a tálja felé.

Inka felvette a párnát, visszatette a kanapéra, és elővette a telefonját.

A karibi utazásra kötött biztosítás feltételeit szerette volna ellenőrizni. Különösen azt a részt, amely a megmagyarázhatatlan eseményekre vonatkozott.

Ilyen pontot természetesen nem talált.

A biztosító viszont felajánlott egy kedvezményes kiegészítő csomagot, amelynek segítségével teljes körű nyugalomban élvezhette volna a szabadságát.

Inka kikapcsolta a telefont.

AZ AKTA NYITVA. FOLYTATÁSA KÖVETKEZIK.